PIRKIMONDA A FÉNY SZÜLETÉSÉRE – 2023-ban

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. ez az ember messzi útra indult, hogy megtalálja feladatát, amiért megszületett. Amióta megtudta, hogy a teremtő Isten gyermeke, igen erősen vágyott arra, hogy megtalálja azt a célt, amiért az életét, ezt az életet választotta.

Elindul, bár úgy érzi, hogy egy társsal, egy testvérrel könnyebb lenne, de hát egyedül van, mint a kisujjam. Megy, mendegél, vizeken, folyókon, tengereken át visz az útja – hogy, hogy nem, észreveszi a háborgó tenger, a csendes patak és a széles folyó hömpölygésében lelkének változásait. Öröm járja át, ahogy felismeri a kettősség mögött megjelenő egységet – ahogy bent, úgy kint és fordítva – és már nem is érzi magát annyira egyedül.

Ebben az örömmámorban új vágyak képei születnek meg benne, melyek új utakra hívják.
– Alkoss! – súgja neki szíve.
– De mit, hiszen semmihez sem értek.

– Bármit és mindent. Egyszer egy szendvicset, máskor egy verset, megint máskor homokvárat. Ami éppen eszedbe jut és örömmel tölt el.

Apró mosolyra húzódik szája széle, ahogy figyeli szívének szavát. „Jó, így teszek.” – gondolja.

Háborgó gondolatai kisimulnak, s csendesebben áramlanak. Azért van egy szürke felhő, ami továbbra is gyakran beúszik elméjébe: a mindennapi élet szokásainak, elvárásainak, szabályainak felhői. Néha csak egy-egy bárányfelhő jelenik meg gondolatai egén, de vannak napok, amikor sűrű, szürke felhők takarják el a Napot. Ilyenkor nehezebben készül a szendvics, a homok sem akar összeállni, a papír is üres marad.

Egyik sokadik borús napon megelégeli a szürkeséget és nekiindul, hogy új erőket találjon, amik elfújják a felhőket. Felkerekedik, hogy megtalálja félelmei ellenszerét. Ahogy elindul, egyszer csak úgy érzi, hogy hívja a messzi égbolt, a magasság, a messzeség, s mintha lépései során egyre könnyebbé válna, egyre kevésbé húzná magához a föld, egyre puhábban érinti lába a talajt – s egyszer csak már nem is ér a földhöz a talpa…. szárnyai nőttek, s óvatosan, finoman suhan egyre magasabbra velük.

Hazafelé veszi az irányt, ahova éppen időben érkezik, mert időközben furcsa szomszédjai lettek – s közben éppen megérkeznek a felhők is a Nap elé.
– Már megint ezek a Felhők. Mindig Veled vannak?
– Nem, nem mindig. Telnek el úgy napok, hogy alig-alig látok egyet közülük, s van, amikor napokon keresztül eltakarják a fényt. Tudom, a Felhők jók a nagy meleg ellen, jó, amikor perzsel a Nap tüze.
– Akkor mégiscsak jók?
– Persze, általuk megláthatom és megtapasztalhatom az aggódásaimat és a bánataimat – tudod, a kint és a bent valójában egy.

Mit is vihetne nekik, mit szoktak vinni első látogatáskor? – tűnődik el, a felhők se mozdulnak. Gondol egyet és egy verseskötetet kap le a polcról, s azzal lép ki az ajtón.

A szomszédok háza igen különös, telis-tele a ház rövidebb-hosszabb üzenetekkel, feliratokkal, emlékeztetőkkel – tudja is, hogy a hozott ajándék (bár szokatlan, de) éppen megfelelő lesz. Az egész ház tisztaság- és fényillatú, ahogy körbevezetik, megakad a szeme néhány soron:

„Egyre közelebb a szeretet magjához
teremtem otthonom új tisztaságát,
s családom egységének határán
léphetek tovább a korlátlan célhoz.”

Hazatérve kedvenc foteljében üldögélve megérti, hogy miért is ezt az életet választotta:

„Szenvedéllyel szenvedek, s érzem, hogy élek, így tudhatom, hogy ember vagyok. Mi az Élet igazi értelme? Igen, lehet az egy virág vagy színes felhők az égen, de amíg nem értem meg viharfelhőim sötétjét, addig sem egyik, sem másik nem hozza el örömöm. Ez az első lépés, hogy a felszín alatti mélység is értelmet – Életet – nyerjen ebben az életemben is.”